Dobban a szív míg penge nem hasít

Ugye szivem..te is olyan szarul vagy mint én? Mert ha igen, akkor iszonyatosan sajnállak, és nem tudom h, mi lenne a jobb: sírni végtelenségig vagy elnyomni és normális egészséges emberként működni tovább...
/Kata/

A lélek sikolya hallatszik akkor is, ha a száj néma, mozdulatlan mosolyra fagyott.
/Én/

Mindig gyűlöltem, ha sajnáltak. Ezért próbáltam erősnek tűnni akkor is ha legszívesebben egy sötét sarokban kucorogva bőgtem volna egész álló nap. Az utóbbi időben mégsem érzem magam erősnek. Egyre többször kapnak el a sírógörcsök és még sose esett ennyire nehezemre visszafojtani őket.

Most múlik pontosan...

Az életem darabokra hullik és én csak, mint tehetetlen külső szemlélő, figyelem.
Az MCC az én egyetlen igazi menedékem most örökre eltűnni látszik… fogalmam sincs, mihez kezdek majd így. Ez volt az a dolog, amiért vártam, hogy teljenek a napok és végre megint pesten lehessek olyan emberek között, akik figyelnek rám, kedvelnek, és talán szeretnek is. Pest nekem amolyan óriási búvóhely volt saját játszótérrel ahol a szülők sosem mondhatják, hogy „Jól van, eleget játszottál, most azonnal indíts haza!”. De már ennek is vége. Megtaláltak. És a játszótér bezárni látszik. Haza kell mennem az üres házba ahol mindig, megtalálnak. Leüvöltik a fejemet a legkisebb hibámért, a legapróbb mulasztásért. Én pedig nem tudok elmenekülni.
Mert mit tesz a szülő, ha a gyereke rosszul viselkedik? Elveszi a kedvenc játékát. És mit tesz, ha ez nem használ? Elveszi a második kedvenc játékát is és így tovább, amíg a gyerek végül csak egyedül ücsörög majd a sarokban remélve így nem csinálhat semmi rosszat. De van mikor ez is rossz. Amikor már fogalmad sincs, mit tegyél, hogy végre abbahagyják a veszekedést, az üvöltözést, a szidalmazást. Amikor kezded elhinni, hogy igazuk van és tényleg semmire sem viszed majd, hogy képtelen leszel elérni a céljaidat, hogy a világ sosem fogad majd be.
Én csak írni akarok és segíteni az embereknek. Meghallgatni a gondjaikat és tanácsot adni. Nem tudom, miért kellene mégis egy irodában gubbasztó szemüveges matekzsenivé válnom. Bár azt hiszem, még ez az állapot sem lenne kielégítő a számukra.
Talán csak itthon kellene ülnöm minden délután és este, valamelyik tankönyvem fölé görnyedve. A külvilágtól, barátoktól és minden mástól teljesen elszigetelve. Vajon az már jó lenne? Úgy elfogadnának? Nem, még úgyse. Akkor is találnának valamit, amibe beleköthetnek. És én ezt nem bírom már. Elég volt. Legyen vége.