Mindig olyan furcsa érzés tölt el, mikor megnézek egy ilyen
tipikus csöpögős amerikai romantikus vígjátékot. Adott egy esetlen, önbizalom
hiányos lány, akinek az élete szinte kilátástalan és mégis a végén övé a srác
és „boldogan, amíg meg nem..”
A filmipar azért majmolja az ilyen filmeket, mert hiába
nincs semmi közös benned és a főszereplőben, mindig jön egy apró részlet,
amiből magadra ismersz. Onnantól pedig magadénak érzed a történetet.
Hát én soha nem éreztem magaménak. Esetemben ugyanis lehetek
akármilyen jótétlélek apáca, veszedelmes rosszkislány, mocskos kurva. Mindig
csak a főszereplő haverja leszek. Emlékszik bárki a főszereplő
barátjára/barátnőjére? Jár neki happy end? Nemigazán. Átlagos szerep, átlagos
végzet.
Az utóbbi időben egyre inkább előjön belőlem a depresszió.
Rá kell döbbennem, hogy túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy elengedjem.
Szerettem és szeretni fogom. Mindig ő lesz az igazi az a nagybetűs. És én mindig
a második lány maradok =) Valaki, akire számíthat. Aki meghallgatja. Aki
tanácsot ad. És aki végtelenül szereti.
Ez a furcsa érzés… A hiú remény =) Amikor még én magam is
tudom, hogy fölösleges várnom a csodát, hogy egyszer majd elém áll és azt
mondja „Ne haragudj, hogy mindig ennyire hülye voltam, hogy sosem vettelek
észre”.
De hogy őszinte legyek nem tudom, mit tennék, ha egyszer
eljönne ez a pillanat. Hogy a szívem győzne vagy az önbecsülésem. Annyiszor
alázott már meg. Annyiszor engedtem már a csábításnak. Annyi mindent tettem már
érte. És mégis. Ha elém állna… ha kimondaná, amire kislánykorom óta várok… Nem
tudnék nemet mondani. Csak a nyakába vetném magam és hagynám, hogy még újra és
újra összetörjön, amikor jön egy olcsó cicababa.
Egy utolsó szavad lehet még
Élj vele, míg megtehetnéd
Válassz jól, ha szeretnéd
Hogy valaki szeressen
Ebben a kibaszott életben
Mindig ott leszek neked
De sose látsz majd
Megbújva a sötétben
Figyellek majd csendben
Nem szólok, hogy ott vagyok
Mégis tudni fogod
Érzed majd, hogy
Valami értékes volt
De végül az is elmúlt
Vörös cseppek az éjszakában
Csillognak a félhomályban
Siklik a penge a bőrömön
S utána a vérem csöpög
Elég már belőled
Hát nem érzed?
Fogd már be végre
Legyen most vége
Könnyem, vérem forró csíkot húz
Folyik, majd földre hull
Hideg ujjaim arcomat tapintják
Megint miattad sírok
Vagy csak hallucinálok?
Dobban a szív
Csordul a vér
Mindjárt itt az éjfél
Utolsó vékony vágás
Óvón ölel magához a kaszás
Csuklyáját félrehúzza
Arca a tiéd alatta
