Tökéletes módszer kémia bejövő teszt ellen

Pánikbetegségem újabb kellemetlen formában öltött úgymond testet. Már napok óta a kémia bejövő tesztemre készültem, 3 év anyagát nyaltam be töviről hegyire, hogy ma (azaz immáron tegnap hisz elmúlt hajnal fél 2) megírjam és minimum egy 3-ast, sikerüljön összehoznom. Világ életemben utáltam a kémiát... Semmi baj nincs vele úgymond, még a tanár is imádnivaló hisz az én drága osztályfőnököm tartja, aki egy tünemény de valahogy a kémia és én nem illünk össze. Ő nem komál engem én meg nem értem őt. De most készültem! Ugyanis mindenképp ki kell belőle hoznom a lehető legjobbat, mert apu bevezette az „Első 2-es után sehova nem mész bazdmeg!” szabályt.
Ígyhát tepertem, éjszakáztam, 3 és fél kilót fogytam de megtettem minden tőlem telhetőt. Azzal viszont ismét nem számoltam, mennyire be fogok pánikolni a doga előtt. Épp csak bementem a suliba már szarul voltam, és ahogy becsengettek szinte fénysebességgel rohantam a női mosdó irányába, hogy a hideg WC csészét rókaprémmel béleljem ki...

Undorító ízzel a számban kóvályogtam ki

Gondoltam, csak megtörlöm és annyi

De Kata visszatartott, irodába rántgatott

Inci néni meglátott, tünés haza, kiáltott

Kata jöjjön velem, el ne engedjen

Anyám haza nem jön, vissza se menjen

Szóval egy órán belül itthon voltunk és délig mást se csináltunk csak Csabával meg Zsike nyuszival szórakoztunk. Szefós kis dögök, ahogy Kata mondta.
No de végülis, holnap megint suli, megint kémia és minden bizonnyal most nem fogom megúszni a tesztet.

Lassú kivéreztetés barátokkal Tiszán innen és Dunán túl

Kövezzen, meg aki akar, minden vádpontban bűnös vagyok, hanyagolom a blogomat, kihagyok jó néhány buli-beszámolót, pedig szándékoztam megörökíteni teljes lezüllésem újabb állomásait. Emellett persze ott vannak a régebb óta tartó vétkeim, reménytelenül szerelmes vagyok, sose hallgatok a nálam okosabbakra, csak a saját hibáimból vagyok képes tanulni és ráadásképp az utóbbi időben egyszerűen annyira ideges, vagyok, hogy mondhatni láncdohányossá nőttem ki magam.
Kövezzetek hát meg, tártkarokkal mosolyogva fogom tűrni erre szavamat, adom. Mire vártok hát? Nem tudom... Azt sem tudom én, mire várok vagy miért írtam az előbbi sorokat. Talán most ki kéne jelölnöm ezt az egész szöveget és finoman leütni a Delete gombot. Úgy érzem a következő időszakban, elég gyakran fogok a teljes összeomlás és a szekrényben kuporogva csöndesen zokogós depresszió szintjére jutni. Vége a nyárnak, ismét minden reggelünk az iskolának nevezett vesztőhelyen kezdődik. Egy örökkévalósággal később már csak arra tudok gondolni, hogy had menjek már ki elszívni végre néhány szál koporsó szöget és indulhassak a Kossuthba, hogy még elkapjam Ádiékat. Épp a minap kellett beismernem magamnak a szörnyű tényt miszerint azokkal az emberekkel tudom tölteni a legkevesebb időt, akik közelségét a nap minden percében élvezném. Gondolok itt a Kossuthos bandára, gondolok itt Henire, Rékura, Bogira, Nikire és hát... Körübelül ennyi... Fogalmam sincs, hogy volnék képes elviselni az életet nélkülük.
Napsugár, aki bármilyen helyzetben megmosolyogtat. Fruzsi, aki ha kell (márpedig elég gyakran kell) akkor kihúz a bajból és mellém áll. Zsike akivel az összes srácot ki lehet pletykálni, és büntetlenül lehetek még az átlagnál is gyerekesebb. Ádi, aki mindig ott van nekem, ha szükségem van rá. Csabi, aki mellett minden izgalmas. Feri, aki egyszerűen csak Mátéka és nélküle nem egész a világ. Peti, akinek a puszta jelenléte is energiával tölt el. Lilla, aki fríbiccs duónk alapító tagja. Lizzy és Réka, akiknél csak kevés aranyosabb ember létezhet. Ancsa, akit még nem ismerek olyan régóta de, egyből belopta magát a szívembe. És persze említenem sem kell, ott van még Geri is... Az ő személyéhez szükségtelen magyarázat.
És a Kossuthon kívül csak 4 személyt tudok egyből névvel illetni, akik nélkül az életem nem teljes. Elsőként Heni, akire bármikor bármilyen kérdésben számíthatok, ahogy természetesen ő is rám ^^. De ott van még Bogi, aki segít túlélni a vesztőhelyen töltendő hosszú órákat. Niki, aki már kis taknyos korom óta szinte a nővérem bár csak uncsitesó. Egy élet története áll mögöttünk mégis csak úgy tudok rá gondolni, mint legjobb gyerekkori barátra, akivel már 8 évesen Káma-Szutrát olvastunk a paplan alatt este, zseblámpával. Ha mellettem, lenne, szívesen mennék vissza abba az időbe, lennék újra gondtalan gyerek. No de ne feledkezzünk meg Rékuról. Őt tenném abba a bizonyos ’Akivel bárcsak többet találkozhatnék’ kockába a facebook képeken. Veszprémi barátnőmmel ugyanis csak az MCC előadások és kirándulások alkalmával tudok találkozni és akkor is csupán rövid időre. De legalább azt a rövid időt olyankor mindig kihasználjuk.
Most jöhet az anyázás, hogy mégis mit rinyálok mikor ennyi baráttal áldott meg a sors. Igazándiból magam sem tudom. Butaságnak tűnhet, az is, de mégis veszettül egyedül érzem magam. A magány, mint sötét felleg lebeg fölöttem, és bármerre mennék követ akár a rajzfilmhőst a kis felhő melyből, zuhog az eső annak ellenére, hogy mindenütt süt a nap.
Van, hogy ez olykor nem zavar. Szinte jólesik néha kidobálni mindent a szekrényből, hogy aztán bemászhassak, és magamra zárjam az ajtót. Van, mikor nem is kell semmi csak ülni bent abban a sötét kis lyukban és fejemet a térdemre hajtva agyalni mindenről. Van, mikor csak kint akarok ülni a kerítésen bámulni a csillagokat és érezni, ahogy a hideg levegő szinte csípi a bőröm.
Továbbra sem tudom, mégis mi értelme volt leírnom mindezt. Ez most azon pillanatok egyike, amikor a szavak maguktól jönnek. De most inkább elfojtom a továbbiakat, ugyanis kétlem, hogy különben valaha befejezném ezt a posztot.