Lonely night

Ha felhívlak az éjszaka közepén az nem biztos, hogy azért van, mert nem tudok élni az információ nélkül, hogy miként jutottál be a házba. Ha hallod, hogy elcsuklik a hangom, lehet, szeretném, hogy tudomást vegyél róla. Ha le is tagadom, lehet, szeretném, hogy rákérdezz, jól vagyok e. Lehet, csak beszélni szeretnék valakivel, akiben bízom. Lehet, hogy nem azt akarom hallani „végre sikerült elaludnom, és ha nem haragszol…”. Lehet, néha nem csak neked van szükséged arra, hogy ott legyen valaki melletted. Lehet, hogy azért hívlak fel, hogy érezzem, valakinek számítok annyira, hogy beszéljen velem. Talán akkor nem kellene egy másik hangtalan barátomhoz fordulnom. Talán nem kellene remegő kézzel újra elővennem. De mégis megtettem. Mert neked nem voltam elég érdekes ahhoz, hogy tudni akard, mi van velem. Ahogy másnak sem…
Mindig én vagyok az erős, aki mindenkit megvéd. Aki rohan, hogy támasza lehessen valakinek. Aki csöndben végighallgat, azt mondja „értem” és átölel.
De ha egyszer nekem van szükségem valakire, ugyan kihez forduljak? Kinek mondhatnám el? Ki ölelne át, hogy azt mondja „nincs semmi baj”? Kinek mutatnám meg, hogy én is tudok sírni? Ki előtt nem kellene rejtegetnem azt, aki, vagyok?
Nem akarom, hogy sajnálj. Nem akarom, hogy aggódj. Nem akarom, hogy gyengének gondolj. De ez is én vagyok. Van, hogy csak szükségem lenne valakire. Aki talán sosem lesz ott.
Nem akarom, megint Fruzsit terhelni. Van neki is épp elég baja. Nem akarlak téged sem terhelni, hisz az, amit elmondhatnék neked a közelébe se ér annak, amilyen titkot te bíztál rám. Mégis, most szükségem lett volna rád. Ne kérdezd miért. Én sem tudom. De hallani akartam a hangod. Tudni, hogy figyelsz rám. Érezni, hogy számítok. Ám én, továbbra sem érdekellek eléggé ahhoz, hogy velem is foglalkozz.
Nem tudnék olyan kiábrándító dolgot mondani, mint, hogy én mindenre emlékszem, amit valaha mondtál nekem, míg neked a legegyszerűbb dolgok sem voltak elég fontosak, ahhoz, hogy megjegyezd. Ahhoz, hogy fel tudd idézni így ennyi idővel később. Nem fogom soha a szemedre vetni, ahogy te tennéd nekem, ha elfelejteném mi a kedvenc filmed, mire vagy allergiás, vagy mi történt a fesztiválon. De belül fáj, hogy mikor azt suttogtad, szeretsz. Akkor azt sem tudtad kinek mondod. Hogy ennyi idővel később sem tudod, milyen vagyok igazából. Hogy annak látsz, akinek látni akarsz és nem annak, aki vagyok.
Ismét kettesben maradtam hát finom hideg barátommal. Egy néma társsal. Talán belül hiányzott is, hogy végre a bőrömön érezzem. Hogy a bőrömben érezzem. Hogy újra átrajzoljam a régi csíkokat. Hogy a rideg fémes illat betöltse az agyamat. Hogy a melegség elborítsa a karomat. Hogy átfessem az éjszaka színeit karmazsin pirosra. És a cseppek lágy koppanása legyen az egyetlen zaj.
Ez volnék én?