/Pam Brown/
Egyetlen érintés és ott vagyok ahonnan indultam akkor régen.Egy mozdulat és nincs más csak ő és én.
Egy szó és tudom, a lelkem adnám érte, hogy komolyan gondolja.
Olyan régen volt már. Mégis napra pontosan emlékszünk mindenre, meglepő mód, ő, ugyanúgy ahogy én. Mindketten tudjuk, hogy már sosem lehet visszahozni, ami akkor volt, de egy része élénken él bennünk. Vagy ez csak az én fejemben van így?
Talán beteges, hogy 3 hosszú év után még mindig szeretem. De azt hiszem, ez már sosem lehet másként. Egy részem mindig az övé lesz.
Drága olvasóm, nevezz nyugodtan bolondnak. Mondd, hogy csupán saját vesztembe rohanok ismét. Egy évet haladtam a szakadék mentén, olykor el-eltávolodva tőle, egy hidat keresve, hogy most ismét szembenézzek a mélységgel. De talán… Talán ez az én hidam. Talán… Csak akkor tudom igazán elengedni majd, mikor újra megszereztem.
Amikor csókolt, már nem volt olyan, mint akkor régen. A szívem nem akart kiugrani a helyéről. Nem éreztem azt a késztetést, hogy öleljem és magamhoz szorítsam, hogy talán így el tudjam hinni, Ő az. Ahhoz képest, amit akkor éreztem, most olyan volt akár egy idegen. Egy ismerős idegen.
„Hiányoztál” az egyetlen szó, amit biztosan mindketten komolyan gondoltunk, de egyikünk sem érezte igazán helyénvalónak. Valami olyat mondtunk ki vele, ami akkor és ott nem számított.
Emlékszem, egy éve még bármit feladtam volna érte, hogy halljam a szájából azt a bizonyos szót. Azt, amit most egész éjjel suttogott a fülembe. Azt, amit sosem mondtunk ki igazán. Amit ő túl komolynak én pedig túlontúl kevésnek éreztem az érzéseink kifejezésére. És mégis.. tegnap olyan jól esett. Még így is, hogy tudtam hazugság.
Tudom azt is, hogy most megint hónapokig csak rá gondolok majd. De megérte. Megérte elkövetni újra a hibáimat, hogy cserébe az érintését érezhessem. És bármilyen mocskosan hangzik, elkövetném még újra és újra. Nem érdekelne talán semmi. Hisz ő valahol még mindig az a fiú, akibe én beleszerettem… Akármilyennek is mutatja most magát… Valahol még mindig ő az.
Talán beteges, hogy 3 hosszú év után még mindig szeretem. De azt hiszem, ez már sosem lehet másként. Egy részem mindig az övé lesz.
Drága olvasóm, nevezz nyugodtan bolondnak. Mondd, hogy csupán saját vesztembe rohanok ismét. Egy évet haladtam a szakadék mentén, olykor el-eltávolodva tőle, egy hidat keresve, hogy most ismét szembenézzek a mélységgel. De talán… Talán ez az én hidam. Talán… Csak akkor tudom igazán elengedni majd, mikor újra megszereztem.
Amikor csókolt, már nem volt olyan, mint akkor régen. A szívem nem akart kiugrani a helyéről. Nem éreztem azt a késztetést, hogy öleljem és magamhoz szorítsam, hogy talán így el tudjam hinni, Ő az. Ahhoz képest, amit akkor éreztem, most olyan volt akár egy idegen. Egy ismerős idegen.
„Hiányoztál” az egyetlen szó, amit biztosan mindketten komolyan gondoltunk, de egyikünk sem érezte igazán helyénvalónak. Valami olyat mondtunk ki vele, ami akkor és ott nem számított.
Emlékszem, egy éve még bármit feladtam volna érte, hogy halljam a szájából azt a bizonyos szót. Azt, amit most egész éjjel suttogott a fülembe. Azt, amit sosem mondtunk ki igazán. Amit ő túl komolynak én pedig túlontúl kevésnek éreztem az érzéseink kifejezésére. És mégis.. tegnap olyan jól esett. Még így is, hogy tudtam hazugság.
Tudom azt is, hogy most megint hónapokig csak rá gondolok majd. De megérte. Megérte elkövetni újra a hibáimat, hogy cserébe az érintését érezhessem. És bármilyen mocskosan hangzik, elkövetném még újra és újra. Nem érdekelne talán semmi. Hisz ő valahol még mindig az a fiú, akibe én beleszerettem… Akármilyennek is mutatja most magát… Valahol még mindig ő az.
"Ha valaha kell majd neked az életem, csak gyere érte és vidd."
/Anton Pavlovics Csehov/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése