Hibáidért egyszer véred veszik, kövess hát el minél többet, míg be nem következik

Volt valamink.
Egy apró közös titkunk.
Csak mosolyogtunk és mikor én nem.
Te tudtad miért nem.
Mégis feltetted a kérdést.
Ajkaidat az enyémre tapasztva vigasztalni akartál.
Pedig tudtuk hiába minden már.


Gyakran ott követjük el a hibát, hogy túl gyorsan vállalunk fel egy kapcsolatot. Megbízunk a férfiban, mielőtt valóban rászolgált volna a bizalomra, és feltételezzük róla, hogy rendes fickó, csak mert ilyen benyomást kelt.

/Daylle Deanna Schwartz/

Az ember azt hinné, ennyi csalódás után már nem számít egy újabb. Valóban egyre kevésbé viselnek meg, de mint mindig, most is a beteges naivitásom okozza a vesztemet. Azt gondoltam, nincs már többé szükségem senkire. Hogy egyedül lenni a legideálisabb emocionális szempontból. Hisz ha nincs, aki megbánthatna, nem is sérülhetsz. Erre jön valaki. Akiről nem gondolnád, hogy létezhet. Valaki, aki éppen olyan, mint az első IGAZI… csak ezúttal nem kell éveket várni egyetlen csókjára, mert ő maga kínálja fel már az első percben azt.

Ez a srác, más, mint bárki, akivel eddig találkoztam és mégis emlékeztet valakire. Mintha már évek óta ismerném. És csak most ébredtem rá, hogy azt a Gergőt láttam benne, akire mindig is vágytam. Azt, aki úgy néz rám, mint egy valóságos csodára. Akinek egy új élet ígérete tükröződik a tekintetében.
De ő nem volt Gergő, mégis azt hittem, talán megbízhatok majd benne. Hisz soha senki nem mondta még, hogy szeret anélkül, hogy akart volna valamit cserébe. Az ember önző és számító. Nem tesz semmit anélkül, hogy cserébe ne várna ellenszolgáltatást, elismerést vagy ne saját szórakoztatására történne.
És hiába hittem magam erősnek, a karjaiba dőltem az első alkalommal. Nagyon jól tudtam, hogy barátnője van. De nem érdekelt. Akkor és ott nem. Megcsókoltam. Nem, úgy ahogy egy egyéjszakás kaland alkalmával sürgeted a partnered, hogy használja ki az időt. Nem. Ez csók volt. Igazi csók. Egy csók, amiről kislányként álmodunk, amiben ott a törődés íze, amitől felemelkedik a lábad.
Hát ez volt ő nekem. Valaki, akiről már majdnem elhittem, hogy érdemes lenne közel engedni magamhoz, de talán tudat alatt meg is tettem. Hisz ha nem így lenne, most nem gondolnék rá.
De az nap, mikor mesélte, hogy a lány, akitől elvettem őt sírva könyörgött neki. Őszinte szánalmat és bűntudatot éreztem. Bűntudatot egy lány miatt, aki bármelyik ujjára kaphatna fiút. Igaza volt a fiúnak, hogy őt választotta. Ugyan mit adhattam volna én neki?
Csak szabadságot adtam, egy döntést, amit egyedül kellett meghoznia. Mégis úgy érzem én taszítottam el őt magamtól. Elküldtem, hogy beszéljen a lánnyal, miközben tudtam, képtelen lesz nemet mondani neki. Mégis… talán kicsit reménykedtem. Reménykedtem, hogy jelentett is neki valamit az a közös idő, és nem felejti el az első üres ígérettől. De mégis hol versenyezhetnék én egy lánnyal, aki ennyire csinos? Néhány szép szó megspékelve egy kis szempilla rebegtetéssel és krokodilkönnyekkel, mindenre megoldás.
Mégis most én vagyok a mocskos boszorkány kurva aki miatt nem lehetnek boldogok.
Nem tudom, mit kellene még tennem, hogy törlesszek a sorsnak.

Mindenkinek vannak titkai. Mindenki követ el hibákat, vétségeket. Csak vannak olyanok, akiknek ezt sikerül eltitkolniuk.

/Harlan Coben/