Én első, igazi szerelmem

Én már csak a Zord Kaszást várom. De mégis miért illetjük őt „Zord” névvel? Hisz nem is oly’ gonosz ő. Ha megsuhintja régi társát, rozsdamarta életlen kaszáját, s porba hullnak a fejek, csupán innen, ebből az életnek nevezett földi pokolból távozhat néhány szerencsés szerencsétlen. Szerencsések, hisz számukra vége az igazi szenvedésnek. Nincs az a tisztítótűz, ami rosszabb lehetne, mint egy viszonzatlan szerelem, vagy egy hamis csók, egy színlelt ölelés, a képmutató szavak, egy hazug vallomás.
De szerencsétlenek is, ha nem figyelhetik tovább a világ változását, az évszakok váltakozását, az idő múlását. Nem tölthetnek minden másodpercet azokkal, akiket szeretnek, akiket hátrahagynak, mikor végre eljön a perc.
Ám én sokkal inkább szerencsésnek érezném magam, ha engem vinne el végre. Másfél évnyi szenvedés és egyetlen rövid hónapnyi felhőtlen boldogság után most meghaltam belül. Nem maradt más csak az üres váz mely továbbra is végigcsinálja a napokat azok teljes monotonságában, de már nem él.
És mégis... mégis azt kell mondjam, akár ezerszer ennyi fájdalmat is elviselnék csupán egy... csupán még egy percért... egy utolsó hamis csókért...
Neked adtam a szívem benne a lelkemmel. Összezúztad a törékeny burkot és így örökre elveszett ami benne volt. A lelkemmel együtt tűnt el belőlem a boldogság, a szerelem, a szeretet és kihunyt a fény. Helyüket most az állandó, véget nem érő sötétség tölti ki. Minden nélküled töltött pillanattal egyre mélyebbre lökve engem a hetedik pokolba.

Mégis... ha azt hallom, hogy szomorú vagy...
Fájón megdobban a szívem
Belül lángol a vérem
És érzem... bármit megtennék
Hogy olyan legyen mint rég.

Én mosolyognék a kedvedért...
Én lehoznám a csillagokat...
Ne bánj semmit... én se bánom...
Te adtad nekem a legszebb hónapot egész életemben...
Én első igazi szerelmem...