Olyan szívesen tarkón vágnám egy péklapáttal a kereskedelmi csatornák producereit… azokat a szadista mocsok szemétládákat, akik telepakolják a műsorfüzetet romantikus filmekkel. Napok óta képtelen vagyok bekapcsolni a tv-t, mert mindenhol azt látom, hogy szerelmet vallanak, csókolóznak, szeretkeznek, érzelmi válságban szenvednek, féltékenyek, sírnak, esküvőt terveznek, oltár előtt toporognak, vagy ami még rosszabb… amikor 2 ember csak áll egymással szemben miközben némán összekulcsolják a kezeiket és a tekintetükből csak úgy süt a szerelem…
Ismételnem kell önmagam… Olyan szívesen tarkón vágnám őket egy péklapáttal… de amúgy a célnak tökéletesen megfelel bármilyen kemény tompa tárgy ^^ pl: gyalogsági ásó, padlódeszka, baseballütő, esetleg egy vastagabb könyv vagy mappa is megteszi ^^ ilyen témában rugalmas vagyok.
De eeeezz… hogy bárhová nézek minden vakítóan fehér (avagy rózsaszín/piros), a párocskák úton-útfélen nyalják egymást és mindenki olyan kurvaboldog…
Tökmind1… legyenek boldogok… falják fel egymást… csak ne lássam…
Esküszöm… törlöm magam a facebook-ról aztán felköltözöm a hegyekbe egy nagy sötét erdő kellős közepébe, valami kísértetkastélyba és átállok remeteüzemmódra… gumicukron és almás-fahéjas teán fogok élni. Ott leszünk én, a laptopom, a könyveim, a sífelszerelésem és a gumimacik. Bár elgondolkodtató h vigyek e egy vibrátort is…
Mindenesetre az ötlet kiváló… Elzárva a külvilágtól… az emberektől… az emlékektől.., semmiről nem jutna eszembe egy emlék, amiben szerepel…
Semmi szőke buksi… semmi zsiráf… semmi nyakörv… semmi probléma.
Írhatnám, a novelláimat miközben üvölt a zene és majd beszakad a dobhártyám. Nem gondolnék semmire, csak leütném a billentyűket, mint most. Ismétlődnek a taktusok és nem figyelek csak a zenére. A szívem együtt lüktet a ritmussal, míg az agyam kikapcsol.
Annyira szeretném elővenni a Romlott Júliát… átolvasni… kijavítani… folytatni… de képtelen vagyok… Miért kellett róla mintáznom a főszereplőm szerelmét? És miért érzem úgy, hogy én vagyok a saját történetem főszereplője? No, nem mintha egy több ezer éves vámpír lennék… istenments… karót döfnék a saját szívembe a kelő nap első sugarainál semmint, a végtelenségig kelljen élnem. Egy napot is alig bírok ki anélkül, hogy ki ne lépnék egy szépen fényezett autó elé… nemhogy egy örökkévalóságot…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése