Szédülök, remény örvénylik köröttem. A képzelt íz már maga is oly édes, hogy elbűvöli érzékem

A régi boldogság helyét halott csend vette át. De nézd csak, amott zöld hajtás ütötte fel a fejét a romok között... az új, jobb élet kezdetének jele.
/Pam Brown/

Egyetlen érintés és ott vagyok ahonnan indultam akkor régen.Egy mozdulat és nincs más csak ő és én.
Egy szó és tudom, a lelkem adnám érte, hogy komolyan gondolja.

Olyan régen volt már. Mégis napra pontosan emlékszünk mindenre, meglepő mód, ő, ugyanúgy ahogy én. Mindketten tudjuk, hogy már sosem lehet visszahozni, ami akkor volt, de egy része élénken él bennünk. Vagy ez csak az én fejemben van így?
Talán beteges, hogy 3 hosszú év után még mindig szeretem. De azt hiszem, ez már sosem lehet másként. Egy részem mindig az övé lesz.
Drága olvasóm, nevezz nyugodtan bolondnak. Mondd, hogy csupán saját vesztembe rohanok ismét. Egy évet haladtam a szakadék mentén, olykor el-eltávolodva tőle, egy hidat keresve, hogy most ismét szembenézzek a mélységgel. De talán… Talán ez az én hidam. Talán… Csak akkor tudom igazán elengedni majd, mikor újra megszereztem.
Amikor csókolt, már nem volt olyan, mint akkor régen. A szívem nem akart kiugrani a helyéről. Nem éreztem azt a késztetést, hogy öleljem és magamhoz szorítsam, hogy talán így el tudjam hinni, Ő az. Ahhoz képest, amit akkor éreztem, most olyan volt akár egy idegen. Egy ismerős idegen.
„Hiányoztál” az egyetlen szó, amit biztosan mindketten komolyan gondoltunk, de egyikünk sem érezte igazán helyénvalónak. Valami olyat mondtunk ki vele, ami akkor és ott nem számított.
Emlékszem, egy éve még bármit feladtam volna érte, hogy halljam a szájából azt a bizonyos szót. Azt, amit most egész éjjel suttogott a fülembe. Azt, amit sosem mondtunk ki igazán. Amit ő túl komolynak én pedig túlontúl kevésnek éreztem az érzéseink kifejezésére. És mégis.. tegnap olyan jól esett. Még így is, hogy tudtam hazugság.
Tudom azt is, hogy most megint hónapokig csak rá gondolok majd. De megérte. Megérte elkövetni újra a hibáimat, hogy cserébe az érintését érezhessem. És bármilyen mocskosan hangzik, elkövetném még újra és újra. Nem érdekelne talán semmi. Hisz ő valahol még mindig az a fiú, akibe én beleszerettem… Akármilyennek is mutatja most magát… Valahol még mindig ő az.

"Ha valaha kell majd neked az életem, csak gyere érte és vidd."
/Anton Pavlovics Csehov/

Fizetett társadalmi célú hirdetés

Meg kell kérnem blogom talán még aktív olvasóit, hogy az alábbi linken található link alakokat egy lájkkal értékeljék =)
1. Azért mert jó zenét csinálnak a gyerekek ♥
2. Mert meg kéne lennie a 111 lájknak
3. Mert ha meglesz a 111 lájk akkor az énekes jön nekem egy itallal

http://www.facebook.com/pages/Blue-Hawk/166179810111220?sk=info


De ha esetleg nem szeretnétek így látatlanban lájkotokkal hozzájárulni az italomhoz, akkor úgy is terveztem már feltenni ide az érettségi videómat, amiben a Blue Hawk-é a főszerep =D Ezt a kis klipet forgattuk az első studióban felvett számukhoz, a House is a Rockin'-hoz!
Élvezzétek hát =)


Olyan hihetetlenül jó ez a dal és úgy sajnálom, hogy amilyen pörgős, számomra annyira szomorú is.
Hónapok óta nem vagyok képes anélkül meghallgatni, hogy könnybe lábadna a szemem. Egyetlen egy alkalom volt mióta szakítottunk, hogy mosolyogtam rajta. Mikor a kocsiban hallgattuk. Nem lettem volna képes Ritchie előtt sírni. Annyira bűntudata lett volna.
De mégis… valahányszor hallom mindig eszembe jut, ami akkor volt. Ahogy rám nézett, ahogy átölelt, ahogy egymásra mosolyogtunk és tudtuk, csak el akarunk szökni. A lopott séták és a vágy, hogy nem akarok visszamenni. Ahogy ültünk az emeleten és átkarolt. Ahogy azt suttogta mindig ott lesz velem.
És aztán a keserű ráébredés, hogy nem. Már sosem.

Lonely night

Ha felhívlak az éjszaka közepén az nem biztos, hogy azért van, mert nem tudok élni az információ nélkül, hogy miként jutottál be a házba. Ha hallod, hogy elcsuklik a hangom, lehet, szeretném, hogy tudomást vegyél róla. Ha le is tagadom, lehet, szeretném, hogy rákérdezz, jól vagyok e. Lehet, csak beszélni szeretnék valakivel, akiben bízom. Lehet, hogy nem azt akarom hallani „végre sikerült elaludnom, és ha nem haragszol…”. Lehet, néha nem csak neked van szükséged arra, hogy ott legyen valaki melletted. Lehet, hogy azért hívlak fel, hogy érezzem, valakinek számítok annyira, hogy beszéljen velem. Talán akkor nem kellene egy másik hangtalan barátomhoz fordulnom. Talán nem kellene remegő kézzel újra elővennem. De mégis megtettem. Mert neked nem voltam elég érdekes ahhoz, hogy tudni akard, mi van velem. Ahogy másnak sem…
Mindig én vagyok az erős, aki mindenkit megvéd. Aki rohan, hogy támasza lehessen valakinek. Aki csöndben végighallgat, azt mondja „értem” és átölel.
De ha egyszer nekem van szükségem valakire, ugyan kihez forduljak? Kinek mondhatnám el? Ki ölelne át, hogy azt mondja „nincs semmi baj”? Kinek mutatnám meg, hogy én is tudok sírni? Ki előtt nem kellene rejtegetnem azt, aki, vagyok?
Nem akarom, hogy sajnálj. Nem akarom, hogy aggódj. Nem akarom, hogy gyengének gondolj. De ez is én vagyok. Van, hogy csak szükségem lenne valakire. Aki talán sosem lesz ott.
Nem akarom, megint Fruzsit terhelni. Van neki is épp elég baja. Nem akarlak téged sem terhelni, hisz az, amit elmondhatnék neked a közelébe se ér annak, amilyen titkot te bíztál rám. Mégis, most szükségem lett volna rád. Ne kérdezd miért. Én sem tudom. De hallani akartam a hangod. Tudni, hogy figyelsz rám. Érezni, hogy számítok. Ám én, továbbra sem érdekellek eléggé ahhoz, hogy velem is foglalkozz.
Nem tudnék olyan kiábrándító dolgot mondani, mint, hogy én mindenre emlékszem, amit valaha mondtál nekem, míg neked a legegyszerűbb dolgok sem voltak elég fontosak, ahhoz, hogy megjegyezd. Ahhoz, hogy fel tudd idézni így ennyi idővel később. Nem fogom soha a szemedre vetni, ahogy te tennéd nekem, ha elfelejteném mi a kedvenc filmed, mire vagy allergiás, vagy mi történt a fesztiválon. De belül fáj, hogy mikor azt suttogtad, szeretsz. Akkor azt sem tudtad kinek mondod. Hogy ennyi idővel később sem tudod, milyen vagyok igazából. Hogy annak látsz, akinek látni akarsz és nem annak, aki vagyok.
Ismét kettesben maradtam hát finom hideg barátommal. Egy néma társsal. Talán belül hiányzott is, hogy végre a bőrömön érezzem. Hogy a bőrömben érezzem. Hogy újra átrajzoljam a régi csíkokat. Hogy a rideg fémes illat betöltse az agyamat. Hogy a melegség elborítsa a karomat. Hogy átfessem az éjszaka színeit karmazsin pirosra. És a cseppek lágy koppanása legyen az egyetlen zaj.
Ez volnék én?

Elsuttognám újra... avagy koncert a Suttogóban

Tegnap volt a Suttogó béli Blue Hawk koncert. Annyira kínos volt… ott lenni és beszélni vele. Puszival köszönni és mellé ülni a fűbe. Még jó, hogy eljött velem Évi. Fogalmam sincs mit csináltam volna egyedül. Később viszont az a hetes nem evés és a duplavodka narancs megtette a hatását… megint kiütöttem magam. Congratulation Angel.
Végül is.. az este nagy részére nem emlékszem. Csak arra, hogy Richi megcsókolt. Nem vagyok biztos benne, hogy megtörtént e. Lehet nem is akarom tudni. Jobb azt hinni, hogy csak a képzeletem játszott velem. Így talán könnyebben elfogadom, hogy vége. Remélem…

Elsuttognám újra, hogy szeretlek,
Mint abban az ágyban melletted,
De te már nem hallhatod.
Ismerném minden bánatod
Odabújnék hozzád, mint akkor régen,
Osztozhatnánk a sötétségen
És tudnám, hogy élek

Szívem vérzik egy kukában,
Melybe darabjait kivágtad.
Sírnék a fájdalomtól, de hiába,
Hisz nem kínoz már csak a hiánya.
Még fájón dobbanni érzem,
Vagy csak képzeletem játszik vélem?

Fogalmad sincs milyen érzés,
Látni, ahogy másra nevetsz.
Hogy hiányom cseppet sem visel meg.
Csak én érzem ez így nem mehet
Tovább, ha nem akarsz semmit tőlem!
Engem ez hidegen hagy már.

Kínzó fájdalom a lelkemben,
Lenne inkább tőr a szívemben.
Ugyan, hogy élhetnék tovább,
Ha tudom, lassan megutálsz?
Sírj csak az exed után,
Engem ez hidegen hagy már.

Menj csak vissza hozzá.
Írja dalait neked tovább.
Vagy ott a kis énekes kurva,
Az, az undorító dalos pacsirta.
Engem ez hidegen hagy már.

Óh hogy is képzelhetted,
Oly balga vagy el is hitted.
Maró gúnnyal szavalok most néked,
De még mindig szeretlek téged.
Ám tudom hidegen hagy már…

I walk alone

Nem gondoltam, hogy fog még ennyire fájni valakinek az elvesztése. Hogy még egyszer át kell élnem, hogy nekem mondják „maradjunk barátok”.
Annyira éreztem, hogy ez lesz. Nyilvánvaló volt, de mégsem akartam tudomást venni róla. Arról, hogy eddig sosem hagyott ott. Hogy nem engedte el a kezem. Hogy nem rázott le. Hogy hiányoztam… és nem csak ő nekem. De ez történt... Bármennyire is kapaszkodtam a reménybe, hogy csak én értem félre.
Mégis mi a francot gondolhattam? Hogy igazat mondott? Hogy komolyan gondolta? Ugyan már. Mégis ki lenne képes szeretni engem?

Szívj hát még egy utolsót mielött vége

Nézd meg, cigarettád ég-e
S gyújts vele lángot szívedbe
Ha megöl a bizonytalanság
Csak kiáltsd, mennyire fáj!
 
Egy lépés csupán és vége
Csábít az ég sötétsége
Pengetheted, amíg csak élsz
A dallam segít, hogy visszanézz
Vissza a sötét múltba
Így álarcod végre porba hullna
 
A létezés is fáj
Ha a szív szakad
Látnod néha muszáj
Csak tudom, hidegen hagy
 
Te vagy kire mosolygok, mikor könnyem folyik
Kire úgy gondolok még mindig
Vele meglett volna talán
Lehettem volna mesebeli királylány
Nem számít már.
 
Ha legközelebb látnál,
Neked se lesz vidám.
Ha rosszabb lesz a vártnál,
Nem az én hibám.
Fordulj csak másfelé,
Nézd a házakat, vagy a kék eget,
De sose gondolj arra, hogy én szerettelek!

Tavaszi megújulás

Üdvözletem ismét, drága olvasó (már ha még van ilyen)
Jelentést teszek így a média érettségim előéjszakáján.
Valahogy csak az jár a fejemben, hogy olyan rossz látni, mikor úgy érzed, hogy érzelmek terén neked minden összejött és minden rendben van, aminek persze időnként szívesen is adsz(adnál) hangot ilyen nosztalgiázások szintjén, míg közben a téged körülvevő barátoktól csak a rosszat hallod és akkor valami tanácsot, valami okosat kéne mondanod nekik... de már attól a tudattól, hogy te boldog vagy, ők meg nem, bűnösnek és álszentnek érzed magad, amint hozzászólsz a témához, miközben csak támasznak és vigasztalónak kell(kéne) lenned.

Ráadásul az utóbbi időben úgy egészében csökkent a 'közösségben élés' vágyam. Többet akarok itthon lenni, pihenni, tanulgatni és egész nap azt várni, hogy az a bizonyos valaki, akivel nagyon jól megvagyunk felhívjon és beszélgessünk egyet.
Nem szeretném, hogy ez a baráti kapcsolataim rovására menjen, csak egyszerűen már nem akkora buli minden délután kocsmába ülni és 3éveskislányra inni magam... Nem mondom, hogy néha nem esne jól berúgni és legalább kisidőre elfelejteni mindent.. De már valahogy mégse érzem, hogy kedvem lenne elmenni ide-oda ilyen buliba-olyan buliba.. inkább hazajövök és megnézek egy filmet. Igazából ahhoz lenne kedvem, hogy Richi hívjon el valahova de ő meg nem hív.. Jaj egyébként ő volna az új pasi az életemben így Gergő után... és vele döntöttem meg ma a rekordomat. Eddigi leghosszabb kapcsolatomnak 1 hónap 3 nap után lett szakítás a vége du. fél 3kor. Most pedig már 1 hónap 3 nap este fél 11nél járunk xD

Néma sikoly mikor a száj mosolyba torzul

Sós keveredik a fémes ízzel,
Ahogy vérem a könnyeimmel.
Rövid táncot lejt a levegőben,
Majd földet ér s nem mozdul többet.

Dejavu dejavu mocskos dejavu
Másodjára játszod ugyanazt.
A közönség ujjongva,
Paradicsommal dobálna.

Nem szólok, csak mosolygok.
Akarom, hogy azt hidd, túl vagyok
Rajtad és mindenen
Mi hozzád köt idelenn.
Ebben a földi pokolban,
Hol az életek romokban

Hiszem lesz majd könnyebb,
Elfelejteni azonban nehezebb.
Sikoly töri meg az éj csendjét
Magányos akár egy eltévedt farkas
Ki társa nélkül egyedül maradt


Másfél órája folyamatosan ömlik a könnyem. Fogalmam sincs, hogy bírtam idáig. Másodjára kell végignéznem, ahogy a barátnőm áll kézen fogva a szerelmem mellett. Legszívesebben most azonnal bezárkóznék a szobámba, a sötét szekrényembe. És szép csöndben apróbb-mélyebb vágásokat ejtenék a kezemen, míg fejem bódultan előre nem bukik, a fémes vérillat megtölt mindent és a karmazsin szín folyadék lassan kifolyik a szekrényajtó alatt. Bár tudnám mi tart még vissza. Talán félek? Megeshet. Aggódom a családom miatt? Valószínű. De hogy mi a fő ok? Nem tudom. Lehet, csak képtelen vagyok elhinni, hogy ez tényleg újra megtörtént. Várom, hogy felébredjek. Elrohanjak a Kossuthba és szorosan megöleljem, Évit miközben azt suttogom tudtam, hogy nem lehet. Tudtam, hogy nem tennéd.
De vajon mikor jön a várt napfény? Mikor kezdem érezni a koffein csábító illatát, ami szinte suttogja, hogy keljek fel és a konyhába invitál. Mikor érzem meg anyám ajkait a homlokomon, ahogy szólongat, hogy ideje indulni a suliba? Akármit megadnék, egy nyugodt iskolai napért miközben tudom, hogy az egész csak gusztustalan, nyugtalan álom volt. Tudnám, hogy a délutánt a Kossuthban tölthetem és megbizonyosodhatnék róla, valóban csak a képzeletem játszott velem. Féltékeny lázálom volt csupán. Egy mocskos elme magányos szüleménye. Félárva gyermek nyomorult gondolatok közt. De nem. Ez a valóság. Nem álom. Nem hallucináció. Nem holmi retkes illúzió. Valóság. Véres valóság. Hol az élet árucikk a szerelem eladó és a lélek csak kitaláció.

Rövid szösszenetek

Nem érzed többé milyen gyorsan, ver a szívem
Nem érzed többé milyen vad a vérem
Verdeshet, mint a kalitkába zárt madár
Ha nem figyeli senki szomorú dalát
A szív, mely pacsirtaként szárnyalna már,

Lelkem sivár sivatag
De virágzik, ha velem vagy
Kegyetlen az élet
Bőrömet vörösre festi vérem
Egy vágás csupán
Apró karcolás
S eljön végre a kaszás

Szótlanul állunk mi ketten
Árván meredten
De végül mégis hátat fordítok
Lélekszakadva elfutok
Menekülök előled, mert
Mert tudom, hogy sosem leszek olyan neked
Kinek azt mondod majd: szeretlek
Ha mondod is csupán hazugság
Színes szép álomvilág

S melletted oly kicsinek érzem magam
Gyereknek kit szülei a téren hagytak
De te mindig segítenél, ha baj van
Hát igazából most az van
Szeretlek, s te nem viszonzod
És én ebbe belepusztulok
Így majd holtan hullok alá
Mint szárnyaszegett madár

Dobban a szív míg penge nem hasít

Ugye szivem..te is olyan szarul vagy mint én? Mert ha igen, akkor iszonyatosan sajnállak, és nem tudom h, mi lenne a jobb: sírni végtelenségig vagy elnyomni és normális egészséges emberként működni tovább...
/Kata/

A lélek sikolya hallatszik akkor is, ha a száj néma, mozdulatlan mosolyra fagyott.
/Én/

Mindig gyűlöltem, ha sajnáltak. Ezért próbáltam erősnek tűnni akkor is ha legszívesebben egy sötét sarokban kucorogva bőgtem volna egész álló nap. Az utóbbi időben mégsem érzem magam erősnek. Egyre többször kapnak el a sírógörcsök és még sose esett ennyire nehezemre visszafojtani őket.

Most múlik pontosan...

Az életem darabokra hullik és én csak, mint tehetetlen külső szemlélő, figyelem.
Az MCC az én egyetlen igazi menedékem most örökre eltűnni látszik… fogalmam sincs, mihez kezdek majd így. Ez volt az a dolog, amiért vártam, hogy teljenek a napok és végre megint pesten lehessek olyan emberek között, akik figyelnek rám, kedvelnek, és talán szeretnek is. Pest nekem amolyan óriási búvóhely volt saját játszótérrel ahol a szülők sosem mondhatják, hogy „Jól van, eleget játszottál, most azonnal indíts haza!”. De már ennek is vége. Megtaláltak. És a játszótér bezárni látszik. Haza kell mennem az üres házba ahol mindig, megtalálnak. Leüvöltik a fejemet a legkisebb hibámért, a legapróbb mulasztásért. Én pedig nem tudok elmenekülni.
Mert mit tesz a szülő, ha a gyereke rosszul viselkedik? Elveszi a kedvenc játékát. És mit tesz, ha ez nem használ? Elveszi a második kedvenc játékát is és így tovább, amíg a gyerek végül csak egyedül ücsörög majd a sarokban remélve így nem csinálhat semmi rosszat. De van mikor ez is rossz. Amikor már fogalmad sincs, mit tegyél, hogy végre abbahagyják a veszekedést, az üvöltözést, a szidalmazást. Amikor kezded elhinni, hogy igazuk van és tényleg semmire sem viszed majd, hogy képtelen leszel elérni a céljaidat, hogy a világ sosem fogad majd be.
Én csak írni akarok és segíteni az embereknek. Meghallgatni a gondjaikat és tanácsot adni. Nem tudom, miért kellene mégis egy irodában gubbasztó szemüveges matekzsenivé válnom. Bár azt hiszem, még ez az állapot sem lenne kielégítő a számukra.
Talán csak itthon kellene ülnöm minden délután és este, valamelyik tankönyvem fölé görnyedve. A külvilágtól, barátoktól és minden mástól teljesen elszigetelve. Vajon az már jó lenne? Úgy elfogadnának? Nem, még úgyse. Akkor is találnának valamit, amibe beleköthetnek. És én ezt nem bírom már. Elég volt. Legyen vége.